2. EGY FANTASZTIKUS VILÁG

Az Ella bolygón

Legnagyobb sajnálatomra éjszaka szálltunk le. Amikor behatoltunk az Ella légkörébe, az órám 7 óra 20 percet mutatott, de még ma sem tudom, hogy a Földön ez reggel vagy este volt-e. Az ég annyira elborult, hogy mielőtt elértük volna az árnyékos övezetet, a felhők között csak vajmi keveset láthattam a bolygóból: néhány csillogó felületet, valószínűleg tengereket. Zajtalanul, simán értünk földet. A ksill egy kopár, sötét terület középpontjára ereszkedett le. Csak a távolban ragyogott néhány fényfolt.

— Hát nem vártak bennünket? — kérdeztem naivan Souiliktól.

— Miért vártak volna? Ki tudná megmondani, hogy mikor tér vissza egy ksill? Száz meg száz ilyen gép kutatja a Teret! Miért várnák őket? Érkezésünket jeleztem a Bölcseknek. Holnap majd megjelensz előttük. Most gyere velem.

Kiléptünk a ksillből. A környék teljesen sötét volt. Souilik meggyújtotta a szalaggal homlokára erősített kis lámpást, és elindultunk. Rövidre nyírt pázsiton lépkedtem. Nem egészen száz lépés után a lámpa fénye egy alacsony, fehér és látszólag nyílások nélküli építményt világított meg. Az épületet megkerültük. Anélkül hogy Souilik bármit is tett volna, egy rejtett kapu nyílt meg előttünk, s egy hófehér kövezetű rövid folyosóra léptünk, amelynek végén jobbra és balra szárny nélküli ajtók nyíltak. Souilik a bal oldali ajtóra mutatott.

— Itt fogsz aludni.

A helyiséget enyhe kék fény világította meg. Bútorzata mindössze egy nagyon alacsony, kissé homorú ágyféle volt, lepedő nélkül, egyszerű fehér takaróval. Mellette, egy kis asztalon halványan csillogott néhány bonyolult készülék. Souilik rámutatott az egyikre.

— Álmot adó készülék — mondotta. — Ha nem tudsz elaludni, nyomd meg ezt a gombot. Mivel az élelmiszereink megfelelnek a szervezetednek, bizonyára ez is hatni fog rád.

Magamra hagyott. Egy ideig az ágyon üldögéltem. Olyan érzésem volt, mintha a Földön lettem volna, valamelyik nagyon civilizált országban, teszem azt, az Egyesült Államokban vagy tán Svédországban, nem pedig egy ismeretlen bolygón, az isten tudja, hány milliárd kilométerre az otthonomtól! A pehelykönnyű, bársonypuha takaró alatt egy még finomabb kelméből készült hálóköntösfélét — egybeszabott pizsamát vagy kezeslábast — találtam. Levetkőztem és lefeküdtem. A fekhely kellőképp ruganyos volt, pompásan alkalmazkodott a test formáihoz, anélkül hogy túl puha lett volna. A vékony takaró olyan melegnek bizonyult, hogy a kellemes hőmérsékletű szobában hamarosan ledobtam magamról. Egy ideig forgolódtam, nem tudtam elaludni. Ekkor eszembe jutott Souilik szava, és megnyomtam a jelzett gombot. Nagyon halk zümmögést hallottam, és máris elnyomott az álom.

Nagyon lassan ébredeztem egy különös álomból, amelyben zöld arcú emberekkel beszélgettem. Hol vagyok? — tűnődtem. Eleinte azt hittem, hogy még Skandináviában, ahol nemrég valóban jártam, de csakhamar eszembe jutott, hogy onnan már hazatértem. Mindenesetre nem otthon voltam, abban a rettentő kemény ágyban, amelyet mindig ki akartam cseréli, bár ez sohasem akkor jutott az eszembe, amikor kellett volna. A mindenségit! Az Ella!

Kiugrottam az ágyból, és bekapcsóltam a világítást. A velem szemben levő fal eltűnt, átlátszó lett: végtelen, sárga mező terült el előttem, egészen a nagyon távoli, kéklő hegyekig. Balra, a sárga gyepen sötét foltot láttam: a lencse formájú ksillt. A furcsa fakókék égbolton nagyon magasan néhány fehér felhő lebegett, Még nagyon korán lehetett.

Halk nesszel egy alacsony, kerekes asztalka gördült be a szobába. Lassan közeledett, és az ágy mellett állt meg. A belsejéből ugyancsak lassan kiemelkedett egy aranysárga folyadékkal megtöltött csésze, valamint egy tányér rózsaszínű zselé. Úgy látszik, a Hissek az ágyban szoktak reggelizni! Igen jó étvágyam volt, az ételt meg az italt roppant ízletesnek találtam, noha nem tudtam meghatározni, miből készültek. Amint végeztem a reggelivel, az önműködő asztalka kigurult a szobából.

Felöltöztem, és magam is utána mentem. A külső kapu éppúgy nyitva volt, mint a ház valamennyi ajtaja. A házat kicsinek gondoltam, abban a hitben, hogy csak a folyosóról nyíló három helyiségből áll. Később megtudtam, hogy a Hisseknél minden háznak két vagy három föld alatti szintje van.

Körüljártam az épületet. A levegő friss és hűvös volt, de nem hideg, és a nap — soha nem tudtam helyette Ialthart gondolni — még alacsonyan járt. A környék kihaltnak tűnt. Valamivel távolabb három másik, éppolyan egyszerű ház emelkedett, mint Souiliké. Nagyon messze, a felkelő nap irányában, elszórtan több épületet láttam. A hegyek mellett húzódó kopár sikság a nyugati láthatárig terjedt. Keletre, északra és délre viszont kisebb-nagyobb facsoportok álltak. Kényelmesen elsétáltam a legközelebbi ligetig. A fák rózsaszínnel és zölddel erezett, egyenes, sima és hosszú törzset növesztettek az ég felé. Leveleik éppolyan sötétsárgák voltak, mint a pázsit. Háromféle, egymástól eltérő illatot tudtam megkülönböztetni.

Mindez csodás nyugalmat árasztott. Ami oly csúf a mi civilizációnkban: a lárma, az émelyítő szagok, a városok kaotikus zsúfoltsága, mintha száműzve lett volna ebből a világból. Végtelen enyhítő béke uralkodott a tájon. Wellsre gondoltam, és a Men like Gods-ban ábrázólt utópiájára.

Lassan visszaballagtam a házhoz. Üresnek tűnt. A hálószobámmal szemben levő helyiségből kihoztam egy könnyű, alacsony karosszéket, és az ajtó előtt leülve várakoztam. Tíz perc múlva az egyik facsoport mögül karcsú árnyék bukkant elő, egy fiatal lány vagy fiatal asszony ebből az új világból. Közvetlenül mellettem haladt el a Hissek táncos lépteivel, kíváncsian megnézett, de cseppet sem csodálkozott. A bőre mintha halványabb zöld lett volna, mint útitársaimé. Rámosolyogtam. Válaszul felém intett, majd továbbment.

Végül megérkezett Souilik. Hiss módra mosolygott.

— Hamarosan meg kell jelenned a Bölcsek előtt. Addig is megmutatom a házamat.

Hálószobámon kívül, amelynek külső falát tetszés szerint átlátszóvá vagy tejüvegszerűvé lehetett változtatni, valamint a másik helyiségen kívül, ahonnan a széket hoztam, a «földszinten» még egy harmadik, afféle előszoba is volt: ide nyíltak a földalatti részhez vezető felvonók. Souilik mentegetődzött: igaz, hogy kicsi a háza, de egy nőtlen, fiatal tisztnek tökéletesen megfelel. Az épület alatt csak két emelet volt: az első emeleten két szoba meg egy dolgozószoba — az utóbbi kerek helyiség, könyvespolcokkal borított fallal s a közepén egy bonyolult készülékekkel megrakott asztal — a második emeleten egy élelmiszerraktár, egy «konyha» és egy csodálatos fürdőszoba, ahogy mi mondanánk: «minden kényelemmel ellátva». A Hisseknél ez az egyetlen helyiség, ahol tükör található. Amikor e tükörben megpillantottam magam, hátrahőköltem: egyhetes, tüskés szakáll borította az arcom. Megkérdeztem Souilikot, hogy az Ellán létezik-e valamilyen borotvához hasonló készülék.

— Nekünk nincs szükségünk ilyesmire. A Hissek arcán nem nő szőr. Talán a Réssanon, ahol az idegen emberiségek képviselői laknak, akadnak szőrősek is. De magyarázd meg, hogy milyen egy «borotva», és azonnal csináltatok neked egyet. A Bölcsek azonban mindenképpen olyannak akarnak látni, amilyen most vagy.

Tiltakoztam:

— Nem. Nem akarom, hogy vadembernek tartsanak! Én itt most a bolygómat képviselem!

Soulik mosolygott.

— Te az általunk ismert 862. emberlakta bolygó képviselője vagy. A Bölcsek nálad ijesztőbbeket is láttak!

E megnyugtató kijelentés ellenére is igénybe vettem a fürdőszobát, hogy kissé rendbe szedjem magam. A fürdőszoba végsőkig tökéletesített berendezése azonban nem sokban különbözött a hasonló földi berendezésektől.

Amikor újra felmentem a földszintre, Souilik már indulásra készen várakozott. A házból kilépve azonnal a ksill felé indultam. A vidám természetű Souilik ez alkalommal jóízű nevetésben tört ki, vagyis ama szaggatott füttyök sorozatát hallatta, ami a Hisseknél a nevetést helyettesíti.

— Nem a ksillel megyünk! Mi nem vagyunk eléggé tekintélyes személyiségek ahhoz, hogy néhány száz brunn-nyi utazáshoz kse-iltát pazaroljunk. Erre gyere.

A ház mögött lehajolt, és megrántott egy földbe erősített emelőkart. A föld megnyílt, és egy süllyesztőn egy miniatűr repülőgép emelkedett ki a mélyből. A gépen nem volt légcsavar, és reaktornyilásokat sem láttam rajta. Nagyon finom vonalú két szárnyának fesztávolsága körülbelül négy méter lehetett. Rövid, domború törzsének hossza nem haladta meg a két méter ötven centimétert. Kerekei nem voltak, csak két hosszú, elöl felhajló csúszótalpa.

— Ez egy réob — jegyezte meg Souilik. — Remélem, hamarosan te is kapsz egyet.

A gépben két alacsony, egymás mögött elhelyezett ülés várt ránk. Én természetesen a hátsó ülést foglaltam el, Souilikra hagyva a vezetés gondját. Alig valamivel több mint húsz métert csúsztunk a pázsiton, és máris felemelkedtünk. A zajtalan réob roppant könnyen kormányozhatónak és megbízhatónak tűnt.

Igen gyorsan emelkedtünk, és egyenesen nyugatnak tartottunk, a hegyek felé. A mi hosszú távú repülőgépeinken szerzett tapasztalataim szerint sebességünk körülbelül 600 km/h lehetett. Azóta magam is igen sokszor vezettem réobot, és elmondhatom, ha sürgős dolga van az embernek, könnyen eléri a szuperszonikus sebességet.

Gondolhatod, milyen mohón bámultam az alattunk elsikló vidéket. Túl magasan jártunk ahhoz, hogy a részleteket is megfigyelhessem, de valami azonnal feltűnt: a városok hiánya. Csodálkozásomat őszintén bevallottam Souiliknak.

— Az Ellán ötszáz lépésnyi körzetben tilos három háznál többet építeni — magyarázta.

— Hát hány Hiss lakik az Ellán?

— Hétszázmillió — felelte. — De mivel te nem érted a mi tagolt beszédünket, kénytelen vagyok hátrafordulni, ha beszélni akarok veled. Márpedig most az útirányra kell figyelnem.

Abbahagytam a kérdezősködést. Egy furcsa, citromsárga erdő felett repültünk el, majd folyókat láttam, amint egy nagy folyamban egyesülve ömlöttek egy tengerbe. A hegyláncok gigászi méretű félszigetet alkottak. Néha már utolértünk egy-egy repülőgépet, mások szembejöttek velünk, akadtak közöttük a miénkhez hasonló könnyű réobok, de óriásgépek is. A tenger fölött megkerültük a hegyormokat, majd gyorsan ereszkedtünk lefelé. Souilik hátrafordult, és gondolatátvitel útján közölte:

— Balra, a két hegycsúcs között áll a Bölcsek Háza.

A hegyek között húzódó völgyet, valamint a hatalmas teraszt képező, mesterségesen emelt töltést titáni fal zárta el a messze elnyúló tengerparttól. A teraszon sárga, lila vagy zöld lombozatú fák árnyékában hosszú, alacsony, fehér épületek álltak. A völgy túlsó végén egy másik falra támaszkodva egy magasabban fekvő, de jóval kisebb terasz volt. Ennek legnagyobb részét az athéni Parthenonra emlékeztető épület foglalta el csodálatraméltó eleganciáival.

Az alacsonyabb teraszon, egy zöld levelű fákkal sűrűn beültetett kis liget mellett értünk földet. Ezek a fák szinte testvériesnek tűntek ebben az idegen környezetben.

Megindultunk a felső és az alsó teraszt öszszekötő, száztizenegy alacsony és tágas fokból álló lépcsősor felé, amelyet Souilik az «Emberiségek Lépcsőjének» nevezett. Minden egyes lépcsőfok szintjén, mindkét oldalon aranyszobrok emelkedtek. Ezek többé-kevésbé emberi lényeket ábrázoltak, esetenként hármat vagy négyet egy sorban, amint egymás kezét fogva mintha felfelé haladtak volna a lépcsőn, amelynek tetején egy Hiss zöld fémből készült szobra állt, vendégszeretően kitárt karokkal. A szobrok között különös, hátborzongató figurák is akadtak. Láttam orr vagy fül nélküli arcokat, másokat három vagy négy szemmel, egyes alakokat pedig hat végtaggal. Némelyek ragyogó szépek voltak, mások elképzelhetetlenül ocsmányok, torzak, és egész testüket szőr borította. De homályosan vagy határozottan valamennyi a saját fajtánkra emlékeztetett, legalábbis a fejtartásuk vagy a függőleges testhelyzetük. Minél feljebb jutottunk a lépcsőn, minél több szobrot vettem szemügyre, annál inkább elhatalmasodott bennem az a kínos, kényelmetlen érzés, hogy ezek a szobrok nem művészi fantazmagóriák, hanem a lehető legpontosabban ábrázolt képmásai a Hissek által ismert nyolcszázhatvanegy embertípusnak. Az utolsó lépcsőfokok még üresek voltak. Souilik rámutatott az egyikre a különös menet élén.

— Ez a te helyed. Ide kerül majd a ti fajtátok szobra. És mert te vagy az első képviselőjük, aki eljutott az Ellára, te leszel a modell. Nem tudom, melyik oldalra fognak helyezni. Elvben jobbra, azokkal a fajokkal egy sorba, amelyek még nem mondtak le a bolygóközi háborúkról!

Balra, az utolsó elfoglalt lépcsőfokon, egy kocsányon ülő szemű, tar koponyájú, zömök óriás szobra előtt karcsú termetű figura állt. Teljesen emberinek láttam, amíg észre nem vettem, hogy csak négy ujj van a kezén.

(Ekkor akaratom ellenére is Ulnára pillantottam. Clair elmosolyodott és folytatta.)

A Hiss szobra mellett elhaladva megérkeztünk a felső teraszra. Még egyszer visszafordultam, hogy egyetlen pillantással áttekintsem a tájat. Az alsó terasz a perspektíva miatt mintha közvetlenül a lustán hömpölygő, fehér tarajos hullámok fodrozta kék tengerből emelkedett volna ki. Réobunk egészen parányinak tűnt a zöld lombos liget szélén. Újabb repülőgépek szálltak le, és néhány Hiss igyekezett a lépcső felé. Végül ismét a karcsú szobron akadt meg a tekintetem.

— És ezek kicsodák?

— Csaknem olyan távolról jönnek, mint te. Rajtunk kívül ők az egyetlenek, akik át tudnak kelni az ahunon. Önként jöttek ide. Nem mi fedeztük fel őket, ők fedeztek fel bennünket. Nagyon hasonlítanak rátok, földiekre. De mind ez ideig csak a Bölcsek látták őket közelről. Így nem tudok többet mondani róluk. Majd a Bölcsek, ha jónak látják, részletesebben beszámolnak róluk.

— Kik ezek a Bölcsek? A kormány tagjai?

— Nem, ők fölötte állnak a kormánynak. Ôk azok, akik mindent tudnak, és mindent megtehetnek.

— Nagyon öregek?

— Némelyik. Mások fiatalok. Én is először fogom látni őket, akárcsak te. E megtiszteltetést annak köszönhetem, hogy Aass véleménye ellenére magunkkal hoztalak az Ellára.

— És Aass? Neki mi a dolga?

— Később valószínűleg Bö1cs lesz. De gyerünk, ne késlekedjünk.

Egészen a Parthenónhoz hasonló épületig mentünk, amely közelről nagyobbnak bizonyult, semmint hittem. Egy monumentális fémkapun, amelynek mindkét szárnya kitárult előttünk, beléptünk az előcsarnokba. Souilik néhány szót váltott egy testőrrel, aki fehér fémből készült könnyű pálcákkal volt felfegyverkezve.

Végigmentünk egy folyosón. A falakat idegen bolygók különböző tájait ábrázoló freskók díszítették. Nem volt idő, hogy részletesebben megszemléljem őket. A folyosó végén, egy barna faajtón át egy kis terembe léptünk. Ott várakoztunk, amíg az ajtónállók szerepét betöltő Hissek egyike kiment a szemben lévő ajtón, majd hamarosan visszatért és intett, hogy kövessük.

A hatalmas terem, ahová beléptünk, elrendezésénél fogva amfiteátrumra elékeztetett. A lépcsőzetesen elhelyezett padsorokban mintegy negyven Hiss ült, a terem közepén álló emelvényen pedig még három. Akadtak közöttük szemmel láthatóan öregek: zöld bőrük megfakult, fehér hajuk megritkult és színtelenné vált, de arcukat egyetlen ránc sem barázdálta.

Az amfiteátrum üléseinek egyikén jelölték ki a helyemet. Ekkor egy kis baleset történt velem, teljesen jelentéktelen, de mégis rendkívül bosszantó. A szék jobb oldali karfáján véletlenül megnyomtam egy gombot, mire az ülés velem együtt hátrabillent, és fekvőhely lett belőle. A Hissek természetüknél fogva jókedélyű és tréfakedvelő nép, tehát ez a kis közjáték ugyancsak megnevettette őket. Azóta megtudtam, hogy ennek az amfiteátrumnak a mennyezete tulajdonképpen egy hatalmas képernyő, és e speciális ülésekből kényelmesen végig lehet nézni a vetítéseket.

Souilik az emelvényen ülő három Hiss felé fordult, és tagolt nyelven adta elő a mondókáját. Természetesen egyetlen szót sem értettem belőle. A beszámoló rövid időt vett igénybe. Csodálkoztam, hogy Souilik, ámbár szemmel láthatóan mélységésen tisztelte a gyülekezetet, semmiféle hagyományos udvariassági gesztust nem tartott szükségesnek.

Amikor elhallgatott, a három Hiss közül a középen ülő férfi, akit Azzlemnak hívtak, felém fordult, és éreztem, amint gondolatai kapcsolatba lépnek az én gondolataimmal, minden tétova tapogatódzás mellőzésével, ami egyébként elég gyakran megnehezítette Souilikkal folytatott «beszélgetéseinket».

— Aass révén már tudom, hogy mily felfoghatatlanul távoli bolygóról érkeztél hozzánk. Azt is tudom, hogy a te világodban még létezik a háború. Következésképp neked nem szabadna itt lenned. De jó szolgálatot tettél a mieinknek, miután ksilljüket megtámadta repülőgépeitek egyike. Most már mindenképp köztünk vagy. Souilik és Aass helyesnek vélték, hogy idehozzanak, s mi jóváhagyjuk cselekedetüket. Pillanatnyilag nem küldünk el a Réssanra, ahol az idegenek laknak. Ha nincs ellene kifogásod, Souilik házában fogsz lakni. Mindennap idejössz, hogy tudósainkkal a bolygódról beszélgess. Aass elmondta, hogy egyike vagy azoknak, akik az életet tanulmányozzák, tehát bizonyára hasznát veszed, ha ismereteidet összehasonlítod az ugyanezzel a témávál foglalkozó Hissek tudásával. A tudományok nem egyformám fejlődtek az emberlakta világokban, s te talán ismersz olyan dolgokat, amelyek lehetővé teszik, hogy jobban megértsük a Mislixeket.

— Nagyon boldog leszek, ha ismereteimet egybevethetem tudósaitok elméleteivel — feleltem. — De amikor, némileg kénytelenségből, elindultam a ksilletekkel, Aass megígérte, hogy később majd visszaszállít a bolygómra. Érvényesnek tekinthetem ezt az ígéretet?

— Természetesen, amennyiben ez tőlünk függ. De még alighogy megérkeztél!

— Ó, eszembe sem jutna, hogy azonnal viszszamenjek. Ti is kíváncsiak vagytok az én bolygómra, de engem éppúgy érdekel a tiétek, valamint az általatok felfedezett világok.

— Ha jól vizsgázol, mindenről tájékoztatni fogunk. Most pedig mesélj nekünk valamit a te világodról. De mielőtt elkezdenéd, helyezd a fejedre az amplifikátort, hogy valamennyien megértsük gondolataidat.

Az ajtónállók egyike egy fémből és kvarcból készült nagyon könnyű sisakot nyújtott felém. A sisak a belőle meredező antennák miatt egy vadgesztenye tüskés, burkához hasonlított.

Gondolataimat több mint egy óra hosszat a Földre összpontosítottam, elhelyezkedésére a Térben, jellegzetességeire és mindarra, amit geológiai történetéről tudtam. Időnként a jelenlevők egyike, főképp egy Aassnál is magasabb, öles termetű Hiss néhány kérdést intézett hozzám, vagy részletesebb felvilágosítást kért valamiről. Mivel a sisak nemcsak a saját gondolataim sugárzását erősítette fel, hanem a gondolatban adott válaszokat is, ezek a kérdések olyan fájdalmasan visszhangzottak a koponyámban, mintha csak a fülembe üvöltötték volna a szavakat. Amikor ezt megemlítettem Azzlemnak, azonnal megigazította a készülék szabályzóját. Végül felemelte a kezét, és kijelentette:

— Mára elég. Amit mondtál, azt regisztráltuk, és meg fogjuk vizsgálni. Holnapután ismét találkozunk.

Most én kérdeztem valamit:

— Tartalmaznak-e vasat az élelmiszereitek? A szervezetemnek ugyanis feltétlenül szüksége van vasra.

— A mi élelmiszereinkben általában nagyon kevés a vas. Ezért intézkedni fogunk, hogy a Sinzuk számára készített ételekből adjanak neked, mert az ő testük is vastartalmú. Néhány hónappal korábban ez a probléma a te számodra is megoldódott.

— Még egy kérdés. Kik azok a Mislixek, akikről Aass nem akart tájékoztatást adni?

— Hamarosan megtudod. Ôk azok, «akik-kioltják-a-csillagokat».

És megcsóválta a fejét, ami a Hisseknél a beszélgetés végét jelzi, valamint azt, hogy illetlenség lenne tovább erőszakoskodni.