"A sehollakók" - читать интересную книгу автора (Carsac Francis)

Clair doktor elbeszélése

— Amint tudod — kezdte Clair —, nagy vadász vagyok. Legalábbis ezt mondják rólam, noha ritkán sütöm el a puskám. Bizonyos természetadta ügyességnek, no meg a jó szerencsének köszönhetem, hogy soha nem térek haza zsákmány nélkül. A legutóbbi október elsején azonban — a dátumot jól jegyezd meg —, már alkonyodott, de még nem lőttem semmit. Rendes körülmények között ezzel aligha törődtem volna, mert jobban szeretem elevenen az állatokat, mint megölni őket, hiszen a kísérleteim miatt, sajnos, épp elég sokat pusztítok el közülük. De harmadikára meghívtam magamhoz ebédre Rouffignac polgármesterét, mivel szükségem lett volna közreműködésére egy ma már túlhaladott terv megvalósításához. Polgármesterünk történetesen nagy kedvelője a vadhúsnak. Ezért elszántam magam egy kis éjszak vadorzásra. A nap már lehanyatlott, amikor keresztülvágtam az erdő mélyén levő Magnou-tisztáson. Te éppúgy ismered a tisztást, mint jómagam. Sünzanóttal meg erikacserjékkel benőve, a tölgyfák és a gesztenyefák koszorújában napközben meglehetősen festői látványt nyújt, de napnyugta után barátságtalan hely. Nem vagyok ijedős, de gyorsabban szedtem a lábam. Mielőtt azonban elértem volna az erdőbe, megbotlottam egy kiálló rönkben, a fejem belevertem az egyik tölgy törzsébe, összeestem, és szabályszerűen elájultam.

Amikor magamhoz tértem, nem azt a klasszikus kérdést suttogtam, hogy «hol vagyok?». Nyilalló fájdalmat éreztem a fejemben, zúgott a fülem, és néhány percig attól tartottam, hogy betört a koponyám. Szerencsére nem történt nagyobb baj. Az órám éjfél után egy órát jelzett, még sötét éjszaka volt, és szél recsegtette a gallyakat. A tisztás fölött egy tündérien fénylő csipkével szegett sötét felhőt világított meg, a hold.

Felültem, és keresgélni kezdtem a puskám, amelyből szerencsére még a zuhanás előtt kiszedtem a töltényt. Egy ideig a nedves növények meg a korhadt gallyak között tapogatództam, s amikor megtaláltam, botként használva ránehezedtem, és lassan feltápászkodtam. Felállás közben arccal a tisztás felé fordultam, s amikor látómezőm eléggé kitágult, megpillantottam azt a valamit.

A derengő fényben előbb egy meghatározhatatlan, sötét halomnak tűnt, az erikabokrok meg a sünzanótok közül kiemelkedő kupolafélének. Aztán a hold egy pillanatra kibontakozott fátylaiból, és a felvillanó fény egy fémesen csillogó, domború teknősbékapáncél-szerű tárgyat világított meg. Bevallom, megijedtem. A Magnou-tisztás az erdőn keresztül jó félórai járásra van a legközelebbi országúttól, és amióta meghalt az öreg különc, akiről elnevezték, hetenként talán csak egy ember téved arra. Nesztelenül lépkedtem az erdő széléig, és az a egyik gesztenyefa mögé rejtőzve figyeltem a csendes tisztást. Semmi nem mozdult, fényt sem láttam. Semmi egyebet, csak ezt az erdő sötét hátterében még sötétebb foltnak tűnő, elmosódott, bizonytalan körvonalú, hatalmas tömeget.

A szél most váratlanul elült. A csendet alig törte meg néhány száraz faág távoli reccsenése — talán vaddisznó csatangol az erdő mélyén —, amikor halk nyöszörgésre lettem figyelmes.

Orvos vagyok. Ámbár magam is nyomorúságos állapotban voltam, eszembe se jutott, hogy ne siessek segítségére annak, aki így nyögdécsel — emberi és nem állati hangon. Elővettem a zseblámpám, meggyújtottam és magam elé világítottam. A fénysugár visszaverődött az óriás lencséhez hasonló fémpáncélról. Dobogó szívvel indultam el feléje. A nyöszörgés a rejtélyes tárgy túlsó oldaláról hallatszott. Megkerültem a szerkezetet, miközben belegabalyodtam az erikacserjékbe, és összeszurkáltak a sünzanót tüskéi. Még mindig remegő lábakkal bukdácsoltam, fojtottan káromkodtam, de félelmemet hirtelen szinte elsöpörte mohó kíváncsiságom. A panaszos hang kivehetőbbé vált, s ugyanakkor egy fémből készült nyitott csapóajtó előtt találtam magam. Az ajtó a furcsa tárgy belsejébe vezetett.

Lámpám fénye egy teljesen csupasz, rövid folyosót világított meg, végén egy fehér fémfallal. A fémpadlón egy ember feküdt — legalábbis eleinte embernek hittem. Hosszú haja fehér volt, testhez álló, szűk trikója selyemként ragyogott. A fején tátongó mély sebből sötét színű vér csöpögött. Amikor föléje hajoltam, a nyöszörgés abbamaradt, a test összerándult, és az idegen meghalt.

Végigmentem a folyosón. Fala teljesen sima volt, semmiféle egyenetlenség nem szakította meg, de jobb felől, kézmagasságban egy pirosló kidudorodást vettem észre. Amikor hozzáértem, a fal kettévált, és kékes fényözön vakított el. Tapogatódzva léptem előbbre, és hallottam, hogy a fal bezárul mögöttem.

Tenyeremmel védve, lassan kinyitottam a szemem. Egy körülbelül öt méter széles és két méter magas hatszögletű helyiségben álltam. A falakat különös készülékek borították. Középen, három rendkívül alacsony karosszékbe három halott vagy eszméletlen lény hevert. Nyugodtan megvizsgálhattam őket.

Először is meggyőződtem arról, hogy ne emberek. Formájuk általában megegyezett a mi fajtánkéval: karcsú test, két láb és két kar, nyakon ülő, gömbölyű fej. De micsoda részletkülönbségek! Bár magas termetűek voltak, alkatuk kecsesebb a miénknél, formás lábuk nagyon hosszú, és a karjuk is hosszabb a miénknél. A nagy kézfejen hét egyenlőtlen ujj volt, közülük, mint később megtudtam, kettő szembeállítható. A keskeny, magas homlok, a hatalmas szem, a kis orr, az apró fülek, a keskeny ajkú száj, a platínafehér hajzat sajátos jelleget kölcsönzött megjelenésüknek. De a legfurcsább a bőrük színe volt: selymesen fénylő, finom mandulazöld. Öltözékük mindössze egy ugyancsak zöld, feszes trikó volt, amely alatt kirajzolódott nyúlánk, rugalmas izomzatuk. Az ott heverő három lény közül az egyiknek összezúzódott a keze, és a sebből csöpögő vér tócsában gyűlt össze a padlón.

Némi tétovázás után az ajtóhoz legközelebb lévő lény fölé hajoltam, és megérintettem az arcát. Az ujjam langyos, tömör anyagot tapintott. Kulacsomból kihúztam a dugót, és megpróbáltam lenyeletni vele egy korty fehér bort. Az ital azonnal hatott. A lény kinyitotta halványzöld szemét, néhány másodpercig rámmeredt, majd felugrott, és az egyik fali készülék felé szaladt.

Én még néhány évvel ezelőtt is rögbiztem, de azt hiszem, soha életemben nem sikerült valakit ilyen gyorsan lefognom. Villámként futott át agyamon a gondolat, hogy fegyverért szalad, és ezt mindenképpen meg akartam akadályozni. Néhány pillanatig erélyesen, de nem nagy erővel ellenállt. Amikor abbahagyta a vergődést, elengedtem, és felsegítettem a padlóról. És ekkor a lehető legkülönösebb dolog történt: a lény a szemembe nézett, és éreztem, hogy számomra idegen gondolatok formálódnak bennem.

Valószínűleg tudod, hogy milyen szerepet játszottam abban a vitában, amely néhány évvel ezelőtt e megye orvosait szembeállította egy sarlatánnal, aki azt hangoztatta, hogy meg tudja gyógyítani az elmebetegeket, mert agyukat gondolatátvitellel átneveli. E kérdésről két vagy három, általam lényegesnek ítélt cikket írtam, egyszer s mindenkorra rendezve a problémát, visszavetve a megalapozatlan ostobaságok szintjére. Be kell vallanom, hogy meghökkenésembe most némi csalódás is vegyült, és gondolatban néhány másodpercig a pokolba kívántam az előttem álló lényt, aki, íme, bebizonyította tévedésem. Nyilván megértette, hogy mi jár az eszemben, mert mintha félelem kifejezése suhant volna át mozgékony arcán. Igyekeztem megnyugtatni, és fennhangon bizonygattam, hogy semmiféle rossz szándékot nem táplálok iránta.

A lény ekkor fejét elfordítva megpillantotta sebesült társát, hozzásietett, majd egy tehetetlen mozdulat után ismét rám nézett, és megkérdezte, nem tehetnék-e valamit érte. Egyetlen szót sem ejtett ki, de bensőmben zöngétlen, hangsúlytalan hangokat hallottam. A sebesülthöz léptem, a zsebemből elővettem egy zsinórt meg egy tiszta zsebkendőt, és ezek segítségével szorítókötést készítettem. A zöld vér csöpögése elállt. Ezután igyekeztem megtudni, hogy a személyzet tagjai között van-e orvos. Az idegen lény csak akkor értette meg kérdésemet, amikor gondolatomban az orvos szót az «ápoló» szóval helyettesítettem.

— Attól tartok, hogy meghalt — éreztem a zöld bőrű lény gondolatát.

Kiment, hogy megkeresse az orvost, de nélküle jött vissza. Jelezte, hogy több társa megsebesült a szomszéd helyiségekben. Miközben azon tanakodtam, hogy mitévő legyek, az imént bekötözött lény magához tért, utána a társa is, míg végül a mi világunkban teljesen idegen három teremtmény vett körül.

Miután az első sietve elmagyarázta a többieknek a történteket, nem tanúsítottak fenyegető magatartást. Ekkor értettem meg, hogy ha nem néznek egymás szemébe, vagy ha kissé eltávolodnak egymástól, a gondolatátvitel nem jön létre. Ilyenkor beszélnek. Nyelvük gyors, dallamos, sziszegő hangok sorozata.

Az a lény, akit magához térítettem, és akit francia nyelven Souiliknak lehetne nevezni, a folyosóról behozta a fedélzeti orvos holttestét.

Micsoda különös éjszakát töltöttem ott! Hajnalig kötöztem az ismeretlen lényeket. A két halottat nem számítva, tízen voltak. Közöttük két «nő». Hogyan írhatnám le e teremtmények szépségét? A szem igen gyorsan hozzászokott bőrük sajátos színéhez, hogy aztán már csak a formák kecsésségét és a mozdulatok ruganyosságát lássa. Mellettük a legpompásabb atléta is merevnek, a legszebb lány is esetlennek tűnt volna. Két kartörésen és a zúzódásokon kívül több olyan seb akadt, amelyet mintha gránátszilánkok okoztak volna. A két nő segítségével tőlem telhetően elláttam a sebesülteket. Ugyanakkor megismertem történetük egy részét, amelyet most nem foglalok össze, mivel azóta alkalmam nyílt jóval többet megtudni róluk!

Nyirkos hajnalra virradt. A borult égből csakhamar megeredt az eső, és sűrűn patakzott a furcsa masina domború páncélján. Amikor kissé lecsendesült az idő, kimentem, és körüljártam a gépet. A teljesen sima óriáslencse festetlen, kissé kékes színű, fényes fémből készült. Ablaknyílásokat nem láttam rajta. A bejárattal szemben levő otdalán két roncsolt szélű, körülbelül harminc centiméter átmérőjű nyílás tátongott. Könnyű lépteket hallottam, és megfordultam: Souilik közeledett két társával együtt. Egy sárga fémcsövet és néhány bádoglemezt hoztak.

A javítást gyorsan elvégezték. Souilik a burkolat roncsolásait körültapogatta a sárga fémcsővel. Semmiféle láng nem csapott ki belőle, s a fém mégis gyorsan megolvadt. Amikor a lyukak peremét kiegyengették, egy-egy bádoglapot helyeztek rájuk majd a sárga csövet, miután módosították a beállítását, ismét körbe sétáltatták a lemezen. Az így kezelt bádoglap meglágyult, a burkolathoz tapadt, oly módon takarva a lyukakat, hogy semmiféle forrasztási nyomot nem fedeztem fel rajtuk.

Souilikkal együtt ismét a gépezet belsejébe, a burkolat megrongált része alatt levő helyiségbe mentünk. A belső kettős borítást kijavították, de a berendezés még siralmas állapotban volt. A helyiséget bizonyára laboratóriumnak használták, közepén egy hosszú asztal állt, még most is üvegcserepekkel, össszekuszált huzalokkal és háromnegyed részben összetört, bonyolult készülékekkel borítva. Az asztal fölé hajolva egy magas termetű lény próbálta helyreállítani a kapcsolásokat.

Souilik felém fordult, és éreztem, hogy gondolatai elárasztanak.

— Miért támadtak meg bennünket ennek a bolygónak a lakói? Mi nem bántottuk őket, csupán kapcsolatot akartunk teremteni velük, mint ahogy azt már számos más világgal tettük. Mindeddig csak az Elátkozott Galaktikában találkoztunk ilyen ellenséges magatartással. Kettőt megöltek a mieink közül, és kénytelenek voltunk megsemmisíteni a bennünket megtámadó gépet. Ksillünk megrongálódott, és túl gyorsan kellett leszállnunk, ami újabb károkat és sebeket eredményezett. És még azt sem tudjuk, hogy el tudunk-e újra indulni!

— Higgye el, végtelenül sajnálom a történteket. De a Föld nagy része jelenleg két versengő nagyhatalom kezében van, és minden ismeretlen eszközt könnyen ellenségnek vélhetnek. Hol támadták meg önöket? Az ország keleti vagy nyugati részén?

— Nyugaton. De önök még ma is az egyetlen bolygón viselt háború korszakában élnek?

— Sajnos, igen. Néhány éve egy ilyen háború még vérbe borította csaknem az egész világot.

A magas termetű «férfi» néhány kurta mondatot ejtett ki.

— Két napnál előbb nem fogunk tudni elrepülni — fordította le szavait gondolatokra Souilik. — Ön elmehet, és közölje e bolygó lakóival, hogy bár békepártiak vagyunk, vannak eszközeink a védekezésre.

— Most valóban elmegyek — mondtam. — De nem hiszem, hogy ezen a vidéken veszély fenyegetné önöket. Mégis, hogy elkerüljük a kellemetlenségeket, senkinek nem fogom említeni ittlétüket. Ebben az évszakban hónapszám nem jár erre ember. Ha megengedik, ma este ismét meglátogatom önöket.

Sántikálva indultam el az esőben. Miközben az erdő mocsaras részein ballagtam, az arcomat csapkodó nedves lombok alatt, a valószínűtlen kalandon járt az eszem. Elhatároztam, hogy amint besötétedik, visszajövök.

Megtaláltam a kocsim, és visszamentem a faluba. Amikor öreg dajkám megpillantott, hangos jajveszékelésbe tört ki: a fejbőrömön mély vágás húzódott, és fekete hajam alvadt vér borította. Zavaros históriába kezdtem holmi balesetről, miközben bekötöztem a sebet és rendbe hoztam magam, végül igen jó étvággyal megebédeltem. Szörnyen hosszúnak találtam a napot, és már szürkületkor előkészítettem a kocsit. Mégis megvártam az est beálltát, mielőtt kerülő utakon elindultam volna.

A kocsit az erdő sűrűjében állítottam le, nem akartam feltűnést kelteni azzal, hogy az úton hagyom, majd a fák alatt megindultam a Magnou-tisztás felé. Amikor már eléggé messze jártam az úttól, meggyújtottam a zseblámpám, s így többé-kevésbé sikerült elkerülnöm a sünzanátok szúrós tüskéit. Szerencsésen eljutottam a tisztásig, ahonnan egész halvány, zöldes fény áradt, hasonló egy világító óra számlapjának a foszforeszkálásához. Még néhány lépést tettem, megbotlottam egy gyökérben, és nagy puffanással hasra estem. Az előttem álló bokrok és rekettyék susogva-zizegve hajoltak felém, és amikor feltápászkodtam, képtelen voltam továbbmenni.

Mintha valamilyen falat észleltem volna magam előtt. Pedig nem fal volt az. Csupán egy bizonyos határvonaltól kezdve, amelyet a kifelé hajló növényzet sávja jelzett, a levegő előbb mintha nyúlóssá, majd csakhamar tömörré vált volna. Ez a határvonal azonban nem volt élesen elhatárolható vagy változatlan. Olykor néhány deciméternyit sikerült előbbre jutnom, aztán mintha valami gyengéden hátrataszított volna. Egyébként semmiféle légzési zavar nem kínzott. Mindez olyan volt, mintha a repülő csészealj által elfoglalt terület középpontjából taszító hullámok sorozata indult volna ki. Tízpercnyi makacs próbálkozás után rádöbbentem, hogy képtelen vagyok áthatolni a bűvös körön, Tökéletesen megértem, mennyire megrémülhetett másnap Bousquet, akinek históriáját elmesélem.

Végül kiáltozni kezdtem, de nem túl hasngosan. A cseszealjból vakító sugár csapott ki, és az ágakon keresztülhatolva, valósággal beburkolt fényével. Ugyanakkor a rugalmas fal mintha engedett volna, és körülbelül kétméternyivel jutottam előbbre. A fal ezután ismét megszilárdult, de ez alkalommal egy körön belül kerültem: sem előre, sem hátra nem mehettem. A vakító sugár rám szegeződött, és megállapodott rajtam. Káprázva fordítottam el a fejem, és a szám is tátva maradt a meglepetéstől: a fénycsóva, mintha csak elvágták volna, egy méterrel a hátam mögött hirtelen véget ért, megszűnt, és távolabbra nem világított. Bizonyosra vettem, hogy ha valaki ott állna azon az úton, amelyen idáig jöttem, de néhány centiméterrel túl ezen a ponton, egyáltalán nem érzékelné a fényt. Azóta az Ellán már egyéb csodákat is láttam, de akkor pillanatnyilag úgy tűnt, hogy ez a jelenség teljesen valószerűtlen és ellenkezik a józan ésszel.

Valami megérintette a vállam, és ismét a tisztás felé fordultam. A «nők» egyike állt előttem. Nem érzékeltem a gondolatátvitelt, mégis azonnal tudtam, hogy Essine-nek hívják, s hogy értem jött. Legnagyobb csodálkozásomra akadálytalanul mehettünk tovább, és néhány pillanat múltán ott álltunk a gépezet előtt.

Barátságosan és szemmel láthatóan gyanakvás nélkül fogadtak. Souilik csupán egy gondolatot közölt velem: «Megmondtam, hogy vannak védelmi eszközeink.» A sebesültek felől érdeklődtem. Valamennyien sokkal jobban érezték magukat. A múlt éjszakai kényszerleszállás okozta zűrzavar és megrázkódtatás után a Hissek — még nem említettem, hogy így nevezik magukat? — roppant gyorsan reorganizálódtak, és mintegy kiegészítve a tőlem kapott elsősegélyt, amely már csak azért is kezdetleges volt, mivel akkor még nem ismertem anatómiájukat és fiziológiájukat, megindították csodálatos biotikus sugárgenerátorukat, amelyről később még beszélni fogok.

A repülő csészealj belsejét teljesen rendbe hozták, de a «laboratórium» bonyolult készülékei közül még igen sok darabokra törve hevert. A nagyon magas termetű férfi, akinek Aass volt a neve, két másik férfi és egy nő társaságában lázasan dolgozott. Zöld arcán pontosan olyan gondterhelt kifejezést láttam, mint annak idején apámén, amikor számításai nem elégítették ki. Aass váratlanul felém fordult, és gondolatátvitel útján megkérdezte:

— Lehetne-e a Földön két kilónyi wolframot találni?

E gondolatokban természetesen sem a Föld, sem a kiló, sem a wolfram szó nem szerepelt, mégis hibátlanul megértettem kérdése lényegét.

— Nehéz feladatnak tűnik — gondolkoztam fennhangon.

Kurta mozdulatot tett.

— Akkor hát arra vagyunk ítélve, hogy ezen a bolygón éljünk!

És a puszta gondolattal egyidejűleg megéreztem a rátörő kétségbeesés okozta megrendülést.

— Rosszul fejeztem ki magam — helyesbítettem.

Egyik páciensem, aki a Roche-kastélyban lakik, valamikor egy öntöde igazgatója volt, és gyakran megcsodáltatta velem speciális acélfajtákból és ritka fémekből álló gyűjteményét. Mivel a wolfram igen nagy fajsúlyú, lehetséges, hogy a birtokában levő kis tömb megvan két kiló. Nehéz lesz rábeszélni, hogy váljon meg tőle. De feltételezve a legrosszabbat, nem lehetetlen — ámbár több időt vesz igénybe —, hogy másutt is megtalálható ez a fémmennyiség.

Miközben gondolataimat átadtam vendéglátóimnak, arcuk fokozatosan felderült. Mégígértem, hogy már másnap reggel utánanézek a dolognak, s mivel észrevettem, hogy munkájukban zavarom őket, elbúcsúztam tőlük. Az erdőben semmiféle akadályba nem ütköztem, csak akkor éreztem egy lassú, de erőteljes nyomást a hátamban, amikor áthaladtam a körön.

Másnap reggel kilenc órakor megjelentem a Roche-kastélyban. Páciensem nem tartózkodott otthon. Feleségének dobogó szívvel adtam elő látogatásom célját, és ürügyként egy fontos és sürgős kísérletre hivatkoztam. A vitrinben kiállított fémtömb nem nyomott két kilót, de a szekrényfiókban heverő másik meghaladta ezt a súlyt. Az asszony hajlandó volt kölcsönadni, azzal a feltétellel, ha megígérem, hogy egy hónapon belül visszahozom. Végül is, amint hallani fogod, már egy héttel később visszavittem, ha nem is azt, de egy ugyanolyan súlyú wolfram tömböt.

Mivel sejtettem, hogy titokzatos barátaimnak a lehető leghamarabb szükségük lehet a fémre, egyenesen a Magnou-tisztásra siettem. A taszító kör most nem működött. Souilik fogadott, és neki adtam át a tömböt. Nem maradtam ott, mivel délben találkoznom kellett a polgármesterrel. De megegyeztünk, hogy a másnapot, amelyről úgy gondolták, hogy az utolsó napjuk lesz a Földön, a «csészealjban» töltöm, mert sok mindent akartak kérdezni tőlem a bolygónkról. Én viszont javasolni szerettem volna nekik, hogy egy megbízhatóbb helyen térjenek vissza a Földre. Pillanatnyilag a Szaharában levő Causses-ra gondoltam, vagy más hasonló területre.

Ebéd közben mindvégig roppant szórakozott voltam. Egyik bérlőm még idejekorán elhozta a szükséges vadnyulat. A polgármester lelkendezett, de én egyáltalán nem használtam ki előnyös helyzetemet. A feketekávé meg a likőr után kissé összeszedtem magam.

Délután négy óra tájban, amikor felkeltünk az asztal mellől, csengettek. Nem tudom, miért de megéreztem, hogy valami súlyos kellemetlenség fog érni. Egy Bousquet nevű hétpróbás gazfickó, orvvadász és csavargó akart a polgármesterrel beszélni.

Vendégem még inkább felvidult a váratlan kérés hallatán — Bousquet rendszerint gondosan elkerült mindent, ami valamennyire is hasonlított a hatóságra —, és megkérdezte tőlem, nem fogadhatná-e nálam ezt az embert.

— Egy perc alatt végzünk, aztán nyugodtan beszélhetünk a bennünket érdeklő témáról.

Természetesen beleegyeztem, aztán beengedtük Bousquet-t. Jól ismertem a mihasznát, egyszer-kétszer már kezeltem is, persze, ingyen. Hálából sok vadban gazdag helyet mutatott.

Bousquet nem vesztegette az idejét holmi udvarias szólamokkal.

— Polgármester úr, ördögök vannak a Magnou-tisztáson!

Bizonyára elsápadtam. A barátaimat tehát felfedezték!

— Ördögök? Miféle história ez? — vágott vissza a polgármester, aki jókedvű ember volt, és cseppet sem babonás.

— Igenis, polgármester úr. Ördögök. Láttan őket.

— Úgy! És mire hasonlítanak a te ördögeid

— Emberekre. Zöld emberekre. És női ördögök is vannak velük!

— Nos, tisztázzuk a dolgot. Hogyan vetted a észre őket?

— Hát éppen az erdőben sétálgattam, polgármester úr, nem messze a tisztástól. Megreccsentek az ágak, azt hittem, vaddisznó csörtet a sűrűben, fogtam a puskámat…

— Ohó, hát puskával sétafikáltál? Úgy tudom, nincs fegyverviselési engedélyed.

— Ami azt illeti…

— No, hagyjuk. Lássuk az ördögeidet.

— Szóval fogtam a puskám, megfordultam, és ekkor szembe találtam magam egy női ördöggel.

— Ejha! Aztán csinos volt?

— Megjárja, de zöld volt a bőre! Ijedtemben elsütöttem a puskát.

Magamban nagyot káromkodtam.

— A lövés nem talált, mert a puska csöve lefelé volt fordítva, de a nő ördög megrémült, intett a kezével, mire én úgy elterültem a földön, mintha valaki mellbe vágott volna. Ô pedig megfordult, és szaladni kezdett. Dühösen felugrottam, és utána rohantam. Gyorsabban futott, mint én, elvesztettem a szemem elől, és amikor vagy húsz méterre lehettem a tisztástól, az orromat belevertem egy falba!

— Hogyan? Ott nincs semmiféle fal! Úgy ismerem azt a tisztást, akár a tenyeremet!

— Rosszul mondom, polgármester úr. Tudom jól, hogy nincs ott fal, de olyan volt, mintha lenne. Nem tudtam továbbmenni. És a fák meghajoltak, mintha erős szél kerekedett volna, pedig nem is fújt a szél!

Saját tapasztalatomra gondoltam, és könnyen megértettem Bousquet szavait.

— Szóval nem tudtam továbbmenni. A fák között leskelődtem, és tucatnyi ördögöt láttam munkálkodni egy csillogó nagy masina körül, ami olyan volt, mint egy mosógép nagy fedője. Az ördögök egy ajtón át járkáltak ki s be. Felismertem az én női ördögömet. Éppen egy másik ördöggel beszélt, de nagyon messze voltam tőlük, és így egyetlen szavukat sem hallottam. Ekkor valamennyi ördög felém nézett és nevetett! Azután valami rám zuhant, de semmit sem láttam, és begurultam a sünzanótak közé, jó százméternyire a tisztástól. Ott aztán az a valami elengedett. Egészen az országútig szaladtam, aztán gyorsan idejöttem, hogy jelentsem az esetet a polgármester úrnak.

Vendégem szkeptikus képpel nézegette Bousquet-t.

— Bizonyos vagy benne, hogy ma semmit sem ittál? Nem ártott meg a bor vagy a rum?

— Nem, polgármester úr. Alig két liter vöröset ittam, evés közben, mint mindenki más.

— Hm, mi a véleménye minderről, doktor?

Igyekeztem időt nyerni, és szemrebbenés nélkül hazudtam.

— Tudja, ha csak egy kissé is beteg a mája ennek az embernek, két liter bor épp elég neki. Úgy hírlik, sokat iszik. Delíriumban ugyan inkább elefántokat szoktak látni, nem pedig zöld ördögöket, de soha nem lehet tudni…

— Rendben van. Egy óra múlva gyere el hozzám az elöljáróságra. Most komolyabb ügyekkel vagyok elfoglalva, mint a te ördögeid.

Bousquet fejét csóválva bandukolt kifelé. A polgármester megjegyezte:

— Minden bizonnyal részeg, noha nem tántorog. Ördögök! Ugyan! És ha mégis? Akkor az ügy a papra tartozik, nem pedig rám!

Bólogattam, de az eszem másutt járt. Hogyan szabadulhatnék meg a polgármestertől, anélkül, hogy megsérteném, hogyan figyelmeztessem «barátaimat»?

Erre sajnos nem volt lehetőség. Kénytelen voltam töviről hegyire megtárgyalni vendégemmel a vitás kérdést, és csak hat óra tájt vett búcsút tőlem.

Azonnal kocsiba ültem, és Rouffignacba mentem. A falu főterén embercsoportok ácsorogtak. Bousquet fecsegett, és az ügy percről percre dagadt. Már kétszáz ördögről beszéltek, amelyek mindegyike tüzet okádott. Mindez azonban nem túlságosan aggasztott, mivel látszólag senkinek sem volt kedve az erdőbe menni, hogy ott ellenőrizze a történteket. A nyugati égbolton már az alkony gyászos szürkesége húzódott, fújt a szél, és esőre állt az idő.

Rouffignacot elhagyva, rákanyarodtam az erdőbe vezető útra. Egy kilométerrel odébb kénytelen voltam fékezni. A kocsilámpák fényében mintegy tucatnyi paraszt álldogált az úton: ismerős vadásztársaim. Mindegyikük puskát szorongatott a markában. Megálltam.

— Hová készültök? Vadászni vagy háborúzni?

— Ördögvadászatra, Clair úr.

— Hogyan? Hát ti egyetlen szót is elhisztek abból, amit az a vén hazug Bousquet mesél? Tökrészeg volt, amikor kitalálta ezt a históriát. A polgármester tanúsíthatja!

— Ô talán igen. De Marie de Blanchard nem. Ô is látta őket, és csaknem bedilizett a félelemtől. A maga kollégája ápolja.

— Ejnye! És Marie is a Magnou-tisztáson látta őket?

— Igen. Ezért megyünk most oda. Majd meglátjuk, hogy az ördögök hogyan bírják az őzsörétet.

— Vigyázzatok! Ostobaságot készültök elkövetni. Ez nem a ti dolgotok, hanem a csendőrségé. Végül is a ti ördögeitek nem bántottak senkit.

— Akkor miért bujkálnak? Talán álruhás orosz kémek.

— Vagy amerikaiak — szólalt meg egy hang, amelyben felismertem a kaolinbányák művezetőjének basszusát.

— Akkor még kevésbé tartozik rátok. Ez az Állambiztonság területi szerveire tartozik!

— Hogyisne! Amíg azok ideérnek, az ördögök elmennek! Nem! Mi magunk megyünk oda!

Gyorsan döntöttem. Nem is gondolhattam arra, hogy megmondjam nekik az igazat. A legsürgősebben figyelmeztetnem kell a hisseket.

— Rendben van! Akkor én is veletek tartok! Majd előremegyek!

Mielőbb még bármit is válaszolhattak volna, elindítottam a kocsit. Megeredt az eddig csupán fenyegető eső, és megnyúlt cseppjei mint folyékony nyílvesszők cikáztak a fényszórók sugarában. Hátulról kiábálást hallottam, de nem fékeztem, sőt gyorsítottam az iramot.

A kiáltások elhalkultak, majd belevesztek az eső zajába. Túlmentem a tisztáshoz vezető ösvény bejáratán, és a kocsit egy másik kis úton, a gesztenyefák alatt helyeztem el. Ezután bő esőköpenyemmel hadakozva rohantam árkon-bokron keresztül, és igyekeztem a lehető legritkábban használni a zseblámpám. A félig lombjukat vesztett ágakon pattogott az eső, a fatörzsek hidegek és tapadósak voltak a zuzmótól, talpam alatt frecsegett a vízzel átitatott moha. Túl gyorsan futottam, s ezért hamarosan szúrni kezdett az oldalam. Messze mögöttem az országúton egy-két autó suhant el.

Végre megközelítettem a zöldes fényben derengő tisztást. A fény a «csészealj» helyén gömbölyödő opalizáló kupolából áradt. Mi történhetett itt? Idegesen hárítottam el a bokrok alkotta utolsó függönyt, és kiléptem a szabad térségre, ahol az eső kétszeres erővel zuhogott. Amikor megérintettem a kupola alját, mindent megértettem: csak az esővíz patakzott egy láthatatlan taszító felületen. A Hissek különleges ernyővel védekeztek az eső ellen!

Nem mertem hangosan kiáltani, mert attól tartottam, hogy meghallják az «ördögvadászok», akik azóta már bizonyára elérték az erdőt. Ezért csak halkan suttogtam «barátaim» nevét. Néhány perc múltán az esőfüggönyön egy nyílás rajzolódott ki, s amikor beléptem rajta, száraz helyen találtam magam. Souilik fogadott.

— Mi történt? — kérdezte gondolatátvitel útján.

— Támadás készül önök ellen. Honfitársaim azt hiszik, hogy önök ártalmas lények. Azonnal indulniuk kell!

— Napkelte előtt nem tudunk elindulni. De nincs mitől félnünk, mert az «essom»-unk megvéd bennünket, főképp az ön honfitársai ellen.

Ezt úgy értelmeztem, hogy az «essom» kifejezés a taszító függönyt jelenti.

— Valóban nem tudnak elindulni? — faggattam ingerülten a várható bonyodalmak miatt.

— Nem. A motorok még nincsenek teljesen kijavítva, és túl veszélyes lenne az átmenet az ahunba, ha nem távolodnánk el kellőképpen egy bolygótól.

Valahányszor úgy érezte, hogy a gondolatátvitel nem lehetséges, kimondta a szavakat.

— Mi az, hogy «ahun»?

Souilik nem felelt.

Most megjelent Essine, a «nő», és felém intett.

— Jöjjön be a ksillbe.

Souilikkal együtt utána mentem. Ismét találkoztam Aass-szal, a szokatlanul magas termetű Hiss-férfival, akit már ismertem a laboratóriumból. Aass elismételtette előbbi beszélgetésünket, majd megkérdezte:

— Milyen támadó eszközei vannak az ön népének?

— Ó, nagyon változatosak, és néhány közülük igen nagy erejű (az atombombára gondoltam), de ezek az eszközök, amelyek most fenyegetik önöket, nem túlságosan hatékonyak.

És nagyjából elmagyaráztam, hogyan működik egy vadászpuska. Aass mintha megnyugodott volna.

— Ez esetben sem bennünket, sem őket nem fenyegeti nagyobb veszély.

Odakint néhány puskalövés dörrent, majd csalódott kiáltásokat hallottam. Aass elfordított egy kapcsolót. Kialudt a fény, és a helyiség egyik fala mintha eltűnt volna. Úgy láttam a tisztást, mintha magam is ott lennék, és világos nappal lenne. Már nem esett az eső, és az erdő szélén, közvetlenül az ösvény bejáratánál két emberi árnyat láttam, vállhoz szorított puskával. A négy Hiss békésen nézte őket. Az újabb lövéseket a hangoknak ugyanaz a csalódott kórusa követte: az őzsörétek ismét beleütköztek a láthatatlan akadályba. Látni lehetett a levegőben mozdulatlanul csüngő, parázsló sörétcsomók kis foltjait.

Aass néhány szót suttogott Essine-nek. Az kiment, és néhány pillanattal később valamennyi Hiss visszatért a gépbe, magukra hagyva a feleslegesen őrködő embereket.

A Hissek egész éjszaka dolgoztak. Úgy tettek-vettek, mintha ott se lettem volna. Egyébként semmit sem próbáltak titkolni előttem, és végignéztem, hogyan javítanak meg néhány bonyolult készüléket, amelyeknek sem elvét, sem rendeltetését nem tudtam kitalálni.