1. A LÁTOGATÓK

Előszó

197.-ben, azon a márciusi reggelen, amikor becsengettem öreg barátom, Clair doktor házának kapuján, természetesen nem sejtettem, hogy hamarosan egy fantasztikus és hihetetlen történetet fogok hallani. «Öreg barátot» mondok, noha Clair — akárcsak jómagam — alig múlt harmincesztendős, de gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és csak a legutóbbi négy évben nem találkoztunk.

A kaput egy öregasszony nyitotta ki — alig résnyire. Feketébe volt öltözve, mint ezen a vidéken minden öregasszony.

— Ha orvosi vizsgálat végett jön, a doktor ma nem fogad — dünnyögte barátságtalanul. — A «kísérteteivel» foglalkozik.

Clair remek orvos volt, de hivatását nem gyakorolta rendszeresen. Tekintélyes vagyonnal rendelkezett, tehát csaknem minden idejét bonyolult biológiai kísérleteinek szentelhette. Rouffignac közelében, a szülői házban berendezett laboratóriumának — az odalátogató tudósok szerint — aligha akadt párja a világon. Munkájával kapcsolatban roppant titoktartó lévén, gyér levelezésünk során csak kurta célzásokat tett rá, de egyetemi körökben úgy hírlett, hogy a doktor egyike azoknak, akik a világ csaknem minden táján kísérleteznek, és már közel járnak a rák problémájának megoldásához.

Az öregasszony bizalmatlanul méregetett.

— Nem orvosi tanácsért jöttem — feleltem. — Csak annyit mondjon a doktornak, hogy Frank Borie szeretné látni.

— Ó, ön Borie úr? Az más. A doktor várja önt.

A folyosó végéről mély basszus hang mennydörgött:

— Nos, Madeleine, ki az? Ki csengetett?

— Én vagyok, Séva!

— Bújj be hát, a mindenségit!

Clair doktor emigráns orosz apjától zengő hangot, egy szibériai kozák alkatát, valamint a Vsevolod nevet kapta, périgord-i születésű anyjától pedig olyan fehér bőrt és fekete hajat örökölt, hogy annak idején a diákok «clair-obscur»-nek (*) nevezték.

(*) Világos-sötét. A reneszánsz festészet kulcsszava

Nagy léptekkel sietett elém, kézfogásával csaknem kicsavarta a karom, a vállamra ütött, amitől megroggyantam, pedig valaha a rögbicsapatban hátvédet játszottam! — és ahelyett, hogy szokásához híven tüstént a dolgozószobájába vezetett volna, visszakísért a kapu elé.

— Micsoda szép nap! — szónokolt fellengzősen. — Ragyog a napfény, és te megérkezel! Ôszintén szólva, csak az esti autóbusszal vártalak.

— A kocsimmal jöttem. Zavarlak?

— Nem, nem, szó sincs róla! Szörnyen örülök, hogy látlak. Mi van veled? Hogy működik az új máglyátok?

— Pszt, ez titok! Tudod jól, hogy nem beszélhetek róla.

— Jó, jó, te titokzatos atomtudós! Erről jut eszembe, köszönöm a legutóbb küldött radioaktív izotópokat. Jó hasznát vettem a munkámban. De ezzel a témával kapcsolatban, nem zaklatlak többé. Most fontosabb dolgom van.

— Ugyan micsoda? — kérdeztem csodálkozva.

— Pszt, ez titok! Nem beszélhetek róla! Mögöttünk a folyosón könnyű léptek nesze hallatszott, és a kissé nyitva maradt kapu résén át egy karcsú női árnyat véltem felfedezni, holott tudomásom szerint Clair nőtlen, és barátnőt sem tartott.

Nyilván észrevette tekintetem irányát, mert kezemnél fogva megpörgetett a tengelyem körül.

— Annyi bizonyos, hogy semmit nem változtál. Ugyanolyan vagy, mint mindig. Nos, menjünk beljebb!

— A bókot nem tudom viszonozni. Megöregedtél!

— Ej, talán, talán. Menj előre!

Jól ismert dolgozószobája, a könyvekkel zsúfolt polcokkal — e könyvek közül csak kevés foglalkozott orvostudománnyal — üres volt, de a levegőben enyhe, kellemes parfümillat lebegett. Szimatolni kezdtem. Clair észrevette, és minden kérdezősködést megelőzött.

— Igen, néhány napja meglátogatott egy híres színésznő, ó, csak mint orvost! És parfümjének illata még mindig érezhető. Manapság rendkívül fejlett a kémia!

Élénk beszélgetésbe merültünk. Amikor közöltem vele anyám halálát, megdöbbentett a megjegyzése: «Ó, akkor minden rendben van.»

— Mi az, hogy rendben van? — kérdeztem fájdalmas méltatlankodással.

— Csak azt akartam mondani, hogy most már értem, miért nem adtál hírt magadról az utóbbi időben. Így hát most egyedül maradtál ezen a világon?

— Igen.

— Nos, talán valami érdekes dolgot javasolhatnék neked. De ez egyelőre csak homályos terv. Majd este bővebben beszélek róla.

— És a munkád? Mi újság a laboratóriumban?

— Akarod látni? Gyere.

A laboratórium négy évvel korábbi, utolsó látogatásom óta készült el. Az inkább hosszú, mint széles, tágas, üvegezett helyiség a ház egész hátsó részét elfoglalta. Megálltam a küszöbön, és csodálkozva füttyentettem. Körbejártam a termet, és menet közben alaposan szemügyre vettem a mikromanipulátort, a mesterséges szívet. Egy sötét benyílóban hatalmas röntgensugár-generátor állt. A laboratórium közepén könnyű ponyvával letakart készüléket láttam.

— És ez? — kérdeztem.

— Semmi. Még nincs befejezve. Kísérlet…

— Nem is tudtam, hogy újabb készülékeket terveztél. Mint fizikus talán a segítségedre lehetnék.

— Majd meglátjuk. Később. Pillanatnyilag nem szívesen beszélek róla.

— Ahogy akarod — feleltem kissé ingerülten. — De hiszen csaknem kiböki az ember szemét…

Odakint megszólalt a kapucsengő.

— Ejnye, Madeleine elment hazulról. Nekem kell ajtót nyitnom…

Amikor egyedül maradtam, közelebb mentem a titokzatos készülékhez, és tapintatlanul felemeltem a ponyvát. Megrökönyödve bámúltam. A még befejezetlen mű helyett, amelyre számítottam, üveg- és fémcsövek, átlátszó vagy homályos villanykörték, vékony fémhuzalok csodás együttesét láttam. A több részes számlapokon a furcsa, kétágú mutatók olyan fokbeosztásokat jeleztek, amelyek jelentését nem tudtam kitalálni. Sokféle tudományos műszert ismertem, és a laboratóriumban meglehetősen bonyolult készülékeket használunk, de ehhez hasonlót még soha nem láttam.

A folyosón meghallottam barátom gyors lépteit. Azonnal elengedtem a ponyvát, és az ablakon keresztül közömbös képpel, szórakozottan nézegettem a kertet.

— Egy diftériás gyerek. A kollégám elutazott, nekem kell odamennem. Amíg visszajövök, keress valami olvasnivalót a dolgozószobámban.

— Akarod, hogy elvigyelek? A kocsim itt áll a kapu előtt.

— Rendben van. Az enyémet úgyis ki kellene hozni a garázsból.

Útközben a látott furcsaságokon járt az eszem. Clair csak estére várt, s hogy korábban érkeztem, zavartan viselkedett. Néhány percig a kapu előtt várakoztatott, holott az időjárás, ha nem is hideg, de meglehetősen hűvös volt. A folyosón egy futó árnyat láttam elsuhanni, és közvetlenül azután Clair beengedett. Elégedettnek tűnt, amikor közöltem vele, hogy anyám halála után teljesen egyedül maradtam. Végül az a különös készülék… Az ördög vigyen el, ha tudom, hogy mi célt szolgálhat. És ráadásul egy biológiai laboratóriumban! Clair lenne a feltalálója. Ez lehetséges. De mint konstruktőr? Visszagondoltam fizikai szereléseire az orvosi előkészítőn, és akaratom ellenére elmosolyodtam.

Egy tanya előtt álltunk meg. Clair csak negyedórát töltött a betegnél.

— Semmiség. Idejében csíptük el. A kollégám majd folytatja a kezelést.

— Te egyáltalán nem praktizálsz?

— Alig. Nincs időm. Csak ha Gauthier doktor nincs kéznél, vagy ha konzultációra hív.

Hazatérésünk után a garázsba állítottam a kocsit, majd poggyászomat felvittük a vendégeknek — szokás szerint nekem — fenntartott szobába. Ez közvetlenül Clair szobája mellett volt, és amikor elmentünk az ajtaja előtt, mintha neszezést hallottam volna odabent.

Az ebéd, amelyet barátom öreg dajkája, Madeleine tálalt fel, most is kitűnő volt, mint mindig. Clair azonban keveset beszélt. Gondterheltnek, bizonytalannak láttam. Amikor közöltem vele, hogy délután Eyzies-be készülök néhány barátomhoz, mintha megkönnyebbült volna. Megbeszéltük, hogy hét órakor ismét találkozunk.

Eyzies-ben meglátogattam Bouchard paleontológust, aki többek között egy különös történetet mesélt. Hat hónappal korábban az egész környéket izgalomban tartották a rouffignaci erdőben felbukkant «ördögök». Sőt az a hír járta, hogy ezek az «ördögök» magukkal ragadták Clair doktort, ami persze alaptalannak bizonyult, mivel két nappal azután, hogy az ördögök «egy zöld lángoszlopban» eltűntek, a doktor ismét előkerült. Mint kiderült, két napra bezárkózott a laboratóriumába, ahol kísérleteket végzett.

Ami az ördögöket illeti, a történetben az volt a legfurcsább, hogy mintegy tizenöt paraszt váltig makacskodott, hogy igenis látta őket: olyanok voltak, mint az emberek, de természetfölötti hatalommal rendelkeztek, mert aki megpillantotta őket, azt valósággal a földhöz szegezték. A prefektus elrendelte, a nyomozást, Périgueux püspöke úgyszintén. De a hivatalos nyomozók előtt a parasztok már sokkal kevésbé voltak határozottak. Végezetül minden elsimult. «Meg kell azonban jegyeznem — tette hozzá Bouchard —, hogy azon az éjszakán, amikor az ördögök állítólag eltűntek, Rouffignac irányában vakító zöld fényt láttam az égbolton.»

A történet önmagában véve nem volt túlzottan érdekes. A legjelentéktelenebb napilapban is tucatjával olvashatunk hasonlókat. De magam sem tudom, miért, némi összefüggést gyanítottam a történet és barátom különös viselkedése között.

Amikor megérkeztem Clair házába, barátomat felszabadultnak, fesztelennek találtam, mintha hosszas habozás után elhatározott volna valamit. Az ebédlőben három teríték volt az asztalon.

— Nocsak, vársz valakit? — kérdeztem.

— Nem, de szeretném bemutatni a feleségem.

— A feleséged? Megnősültél?

«Az árnyék» — futott át az agyamon.

— Hivatalosan még nem. De ami késik, nem múlik. Amint megszerezzük a szükséges iratokat. Ulna ugyanis külföldi.

Egy pillanatig habozott.

— Skandináv. Finn. Figyelmeztetlek, hogy még nagyon rosszul beszél franciául.

— És te beszélsz finnül? Ezt most hallom először.

— Tavaly tanultam meg, egy tíz hónapig tartó utazásom során. Azt hittem, megírtam neked.

— Nem. Én úgy tudtam, hogy a finn nyelv nagyon nehéz!

— Bizony nehéz, de tudod, az én szláv származásommal… — Átszólt a másik szobába:

— Ulna!

Karcsú, idegenszerű lány lépett be: magas termetű, halványszőke hajú, szeme meghatározhatatlan színű, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy szürke, kék vagy zöld, arcvonásai szabályosak. Nagyon szépnek láttam. De volt benne valami meglepő, bár nem tudtam volna kifejezni, hogy mi. Talán az aranyszínű bőr, amely oly éles ellentétet alkotott halvány szőke hajával? Vagy a valószínűtlenül apró száj? A feltűnően nagy szem? Vagy mindez így együtt?

Kecsesen meghajolt előttem, felém nyújtotta rendkívül nyúlánk kezét, miközben nagyon mély, de dallamos hangon néhány szót mondott.

Étkezés közben szemben ültem vele. Minél tovább néztem, annál nyugtalanítóbbnak tűnt. Nagyon ügyesen bánt a késsel és a villával, de korántsem azzal az öntudatlan automatizmussal, amely a megszokásból ered.

Amíg vacsoráztunk, alig szóltam néhány szót. Clair beszélt mindnyájunk helyett. Az öreg Madeleine kiváló szakácsnő volt, még ezen a vidéken is, ahol úgyszólván hemzsegnek a jó szakácsnők. Barátom a kedvemért szinte kifosztotta a pincéjét. Megfigyeltem, hogy Ulna keveset evett és alig ivott, ellentétben a doktorral, és be kell vallanom, jómagammal. Az étkezés vége felé lassan eloszlott bénító zavarom. Ulna hallgatott, de időnként Clair szemébe nézett, és az a furcsa érzésem támadt, hogy tekintetükkel nem érzéseket, hanem gondolatokat cserélnek egymással.

A csemege után Clair gondosan összehajtogatta asztalkendőjét, hátratolta székét, és elhelyezkedett a kandalló előtt álló alacsony karosszékben. Intett, hogy üljek le vele szembe, majd csengetett a feketekávéért. Ulna közben kiment a szobából, majd egy négyrét hajtott újsággal tért vissza, amelyet Clair elvett tőle és átadott nekem. Végigfutottam a vastag betűs címeken, és láttam, hogy az újság körülbelül hathónapos. Már épp vissza akartam adni Clairnek, és magyarázatot kérni tőle, amikor az oldal alján egy piros ceruzával bekeretezett cikkre lettem figyelmes:

Ismét a repülő csészealjak

Kansas-City, október 2.

Tegnap alkonyatkor ifjabb George K. Simpson hadnagy F-104-es vadászrepülőgépén, egy gyakorlatról visszatérőben, körülbelül 25.000 láb magasságban egy sebesen mozgó, korong alakú foltra lett figyelmes. Üldözőbe vette az objektumot, és sikerült megközelítenie. Ekkor látta, hogy egy keskeny peremű, hatalmas korongról van szó, amelynek átmérőjét harminc méterre becsülte, míg vastagsága a középponton megközelítette az öt métert. Az objektum olyan sebességgel haladt, hogy Simpson hadnagy szerint, aki saját gépe gyorsaságát vette alapul, az óránként 1100 kilométert is meghaladta. Tíz-tizenkét percnyi hajsza után a pilóta megértette, hogy a rejtélyes szerkezet az n… — i tábor felett készül áthaladni, amelynek átrepülése minden nem amerikai repülőgépnek tiltva van. Mivel az utasítás félre nem érthető és határozott, Simpson hadnagy támadást indított szerkezet ellen. Gépe ekkor körülbelül két kilométernyire lehetett az objektumtól, valamivel magasabban. Túlsebességre kapcsolva, zuhanórepülésben rakétasortüzet adott le az ismeretlen tárgyra. «Láttam, hogy rakétáim fémburkolaton robbannak — meséli Simpson hadnagy. — Egy másodperccel később repülőgépem felrobbant, s én máris zuhantam lefelé a katapultáló fülkében. Szerencsére az ejtőernyő működött!» Ezt a jelenetet a földről több szemtanú látta. Jelenleg szakemberek vizsgálják Simpson hadnagy gépének maradványait. Ami a rejtélyes szerkezetet illeti, az hihetetlen gyorsasággal eltűnt, függőleges irányban emelkedve az ég felé.

Az újságot Clair felé nyújtva, szkeptikus hangon jelentettem ki:

— Pedig azt hittem, hogy a hivatalos amerikai jelentések a hosszas nyomozás után lenyesték végre a szárnyát ennek a kacsának. Úgy látszik, ez a madár határozottan hosszú életű!

Barátom nem felelt. Lassan csóválta a fejét előbbre hajolt, a csípővassal kiemelt a tűzből egy parazsat, és aprólékos gonddal meggyújtotta a pipáját. Néhányat szippantott, majd intett a szolgálónak, hogy töltse ki a feketét. Ulna nem kért, így mi ketten csendben kortyolgattuk a kávét.

Clair habozott. Jól ismertem őt, és éreztem hogy tépelődik. Végül konyakkal kínált, majd a szemembe nézve, megszólalt:

— Tudod, hogy nem vagyok teljesen járatlan a fizikai tudományokban. Azt is tudod, hogy realista vagyok, «matter of fact», ahogy az angolok mondják. Nos, hosszú történetet kell elmesélnem erről a repülő csészealjról… Ne kacsingass az asztalon sorakozó palackok felé. A számuk talán tekintélyes, de biztosítlak, hogy semmi közük nincs ahhoz, amit mondani készülök. Tán a szesz hatására döntöttem úgy, hogy beszélek? Még az sem. Már régen elhatároztam, hogy első találkozásunk alkalmával mindent elmondok neked. Nos, kezdjük a történetet. Helyezkedj el kényelmesen a karosszékben, mert amint mondottam, a történet hosszú lesz.

Megszólaltam:

— A bőröndömben van egy magnetofon. Felvehetném a szövegedet?

— Ha akarod. Talán még hasznos is lesz.

Amint elindítottam a készüléket, belekezdett. Amikor az első néhány szó elhangzott, pillantásom Ulnára tévedt, illetve a széke karfáján pihenő kezére. Azonnal megértettem, hogy ez a kéz miért tűnt oly nyúlánknak: csak négy ujj volt rajta!